Rólunk

Népszabadság: 2010. december 3. Láng Zsuzsa írása


Rólunk

 A sztárcsináló

„Mégis, miért szeretne ide járni?” –kérdezte az akkor még Marx Károlyról elnevezett közgazdaság-tudományi egyetem külkereskedelmi szakára jelentkező Geszti Margittól a felvételi bizottság egyik tagja. „Azért, mert impresszárió szeretnék lenni”. A válasz hallatán volt, aki okosan bólogatott, de olyan is akadt, akinek volt mersze bután nézni. Akkoriban mifelénk nemigen tudták, az meg mi a fene lehet, mindenesetre felvették. Impresszárió lett. Méghozzá egyike a legjobbaknak.
A szakma a megmondhatója, hogy nem könnyű kenyér. Huszonnégy órás szolgálat, sok önfeláldozás, tökéletes ízlés, folyamatos tehetségkutatás, a művészet és a művészek feltétlen szeretete kell hozzá –hogy csak az alapvetéseket soroljuk. Geszti Margit (barátainak és a hozzá közel állóknak: Fruzsi) épp ezt imádja benne.

Nem volt zenész a családban, de a muzsika sosem némult el már a szülői házban sem. Édesapja a jegygyűrűjével kopogtatta a ritmust a fotel karfáján, ő pedig a ritmus alapján találta ki, hogy ez nyilván a ritka búza, ritka árpa, ritka rozs… és bár még láb ujjhegyen állva sem érte fel a zongorát, amelyen a papa játszott, de mindenáron be akart szállni a produkcióba. Most sajnálja igazán, hogy nem készült fénykép azokról a meghitt estékről, amikor apja keze a klaviatúráról a mellette cövekelő kislánya fejére siklott, és a melódia simogatásban ért véget. Fruzsi apukája ugyanis vak volt.

A közgazdásznövendék estéi ritka kivétellel a Zeneakadémia épületében teltek, annak is a harmadik emeletén, örök hála érte Lajos bácsinak, aki rendszeresen becsempészte. És a kereskedőtanuló lánynak lassanként rögeszméjévé vált, hogy az első számú exportképes, eladható magyar „termék” a zene és az énekhang a hazai tehetségek előadásában. Akkoriban nem is lehetett más az első munkahelye, mint az Interkoncert nevű – amúgy egyetlen – nemzetközi koncertigazgatóság, ahol Fruzsi reszortja a nemzetközi zenei versenyek és fesztiválok magyar résztvevőinek delegálása volt. Elég magasra sikeredett a kezdés: az akkoriban pályakezdő Gulyás Dénes és a felejthetetlen emlékű Polgár László az ő közreműködésével utazott ki a nemzetközi Pavarotti-énekversenyekre, amelyeket meg is nyertek, és így váltak a világ operaszínpadainak ünnepelt sztárjává. Valószínűleg az Interkoncertnél is maradt volna, ha a szocializmus egyre kevésbé acélos testén nem csírázik ki a piacgazdaság első, meglehetősen gyengécske hajtása 1982-ben, amikor is a Hungaroton megkapta a külfölddel való önálló kereskedés jogát. Vagyis Geszti Fruzsi remélhette, hogy az egyetemi felvételin kiejtett óhaja magyarul is értelmezhetővé vált. Egy darabig.

Egészen konkrétan 1990 júniusáig, amikor fejcserés támadással próbálták megmenteni a szakadék szélén egyensúlyozó hanglemezgyártó monopóliumot.

Az új igazgató már első munkanapján deklarálta, hogy jobbkezeként számít a nyelveket beszélő, nagy tapasztalatú és tekintélyes nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező lányra, és ki is nevezte külkereskedelmi igazgatónak. De az ígéretes jövőnek egyetlen, az igazgató nyilván ártatlannak vélt, de kicsit rasszistára sikeredett kérdése rövid úton vetett véget. Geszti Fruzsi habozás nélkül felmondott.

Mint kiderült – épp időben. Kapva kapott érte a Magyarországra érkező Bertelsmann Music Group, s pár hónap múlva már hozzáláthatott a BMG Ariola felépítéséhez, méghozzá az alapoktól. Úgy is ejthetnénk: a semmiből. A bérlakásban egyetlen asztal és egy szék képviselte az infrastruktúrát, úgyhogy volt miből felemelkedni.

Fruzsi sudár teremtés, de a cég saját kiadású lemezei egymásra helyezve bőven eltakarnák alakját, és a magyar zenei élet ikonná rajongott alakjai nem véletlenül hálásak neki. Viszonylag ritka a hozzá hasonló összetett személyiség – akiket nem zavar a nyomdafestéket (és a monitort) is nehezen tűrő képzavar –, buldózer természetű irgalmas nővérhez hasonlítják. Ha ő fantáziát lát valakiben, nem menekülhet a nyilvánosság (és többnyire a népszerűség) elől, képes az ódzkodóknak „lemezt beszélni a hasába”, zokszó nélkül veszi fel a mobilját éjjel kettőkor, ha szorongó művész kér telefonos segítséget.

A tehetséget hetedhét ország távolságból megérzi, féltőn óvja és vigyázza, feltéve, ha hagyják. Mert, sajnos, nem minden istenáldotta hajlandó az együttműködésre: olykor hiábavaló minden kétségbeesett igyekezet, rimánkodás, éjszakába nyúló beszélgetés anyácskákkal és önsorsrontó leánykákkal, hiába a kiharcolt rivaldafény, a szupersztár előtti stadionfellépés szervezése, ha az öntörvény – vagy annak hiánya – megbízhatatlansággal párosul. A tehetségkutató megasztáros, X-faktoros nagy népi cirkuszműsorait ki nem hagyná. A képernyő előtt ülve sincs nehéz dolga: zsigerei súgják meg az igazat. Ha (szó szerint) elakad a lélegzete, ha képtelen eltépni tekintetét a tévéről, ha elektromos feszültség járja át, ezek a megkérdőjelezhetetlen reakciói, amikor valami igazi értéket sugároz a produkció. Fruzsi szerint sincs jobb módszer arra, hogy megmutathassák és megmérettessék magukat az ország-világ eldugott zugaiban rejtőzködő zsenik, de szerinte csak a kivételes lelkierővel élő és a gyors hírnév sokszor romboló hatásának ellenálló személyiségek bírják elviselni a médiacirkusz megpróbáltatásait. A talentumot, a génekben hordozott adottságot gyorsan kikezdi a sztárolás: ha a nemrégiben még szürke egérhez hasonlítható szakmunkástanuló képtelen lekerülni a bulvár címlapjairól, és holnap leáll a forgalom a körúton, mert sikoltozó leányhad állja útját a taxinak, amiben utazik – könnyű elhinni, hogy ez az álmok beteljesülése, maga a csúcspont. Pedig ez csak a kezdet kezdete. Optimális esetben itt kezdődne a tanulás, az önfegyelem, a fejlődés időszaka.

Azt mondja, megszakad a szíve a média csinálta, felemelte, majd ejtette tehetségek sorsa miatt. Tapasztalata szerint az igazi törődés nem lehet önző, nem függhet öszsze nézettséggel, emelt díjas szavazással, reklámbevételi lehetőséggel, és semmiképpen nem végződhet a stúdiólámpák lekapcsolásával vagy a kamerák leállásával. Az ő sztárcsináltjai – például St. Martin (született: Szentmártoni Imre) vagy az Adagio jó képű-jó hangú fiúcsapata – hoszszú távú hírnév birtokában várják a további lehetőségeket, és biztos lehet benne, hogy a sikert nem a múlt idő t-je, hanem a lemezkiadás tárgyesete jellemzi.

Mindezek ellenére Geszti Fruzsi a közelmúltban váratlan döntést hozott. Kereken húsz év után felállt az időközben BMG Arioláról Sony Music Entertainment Magyarországra magyarosított cég igazgatói székéből, és elhatározta, hogy új életet kezd.

Azért, persze nem vadonatújat.

Sőt, lehetmondani, hogy az új kísértetiesen hasonlít a régihez: lényegében lemezkiadásról, művészi kooperációról, tehetségkutatásról és magas színvonalú szórakoztatásról szól. Csak a kötelező gyakorlatok (heti jelentésírás, temérdek adminisztráció) helyére a munka valóban örömteli és érdemi hányada került. Nincs cége (még), nincs konstrukciója (még), de társai, segítői, céljai annál többen vannak. És közeli tervei is. Ilyen az Élet menete koncert felvételének jótékonyságra szánt kiadása, amelyhez Presser Gábor személyében azonnal partnerre talált.

Hogy megsiratták-e elhagyott cégének tulajdonosai, amikor távozott?

Nem igazán. A multiprofikra nem jellemző a pityergés és a könnyhullatás: nagyon korrekten mondtak köszönetet a búcsúzásnál, de nincs idejük a gyászolásra. Show must go on… – az élet megy tovább. De akik neki fontosak voltak, vele is maradnak.

http://nol.hu/lap/arcok/20101203-a_sztarcsinalo



RIDIKÜL - DUNA TV 2015. május 15. 

A reflektorfény mögött

Adás: 2015. május 15. | 1 komment

  

"A tehetség nyeri a meccset, de a csapatmunka és az értelem nyeri a bajnokságot."

Michael Jeffrey Jordan

Siker, elismerés, egy produkció, egy színházi darab nem jönne létre egy „láthatatlan” erős és összetartó team nélkül. Amellett, hogy színészeink, zenészeink kilépnek a színpadra és nagysikerű darabokkal örvendeztetnek meg minket, mögöttük áll egy igazi csapat, aki a sikereikhez járul hozzá. Egy olyan gárda, akikről nagyon keveset beszélünk, de ideje őket, a reflektorfény mögül kiemelni és bemutatni. Azonban bármilyen szakmai sikerre, pályafutásra gondolunk, nincs elismerés csapat nélkül. 

 

 

Zimányi Zsófia, művészeti menedzser, színházi producer saját tőkéjét a kultúrába fekteti, előadásokat hoz létre. Bölcsészkaron végzett, amikor elindult a pályáján, tudta, hogy mindenképpen művészettel akar foglalkozni. Az egyik legfontosabb tulajdonsága a menedzsernek, hogy a művésszel jó kapcsolatot ápoljon, legyen meg az egymás iránti bizalmuk. Célja, hogy a művészt munkához jutassa. Nagyon sok múlik a pszichológiai érzékén.

Héja Domonkos karmester, amikor fiatal volt úgy érezte menedzserre nincs szüksége, ahogy teltek az évek rájött, hogy ő személyesen nem mehet oda egy munkáért. Amikor úgy érezte szeretne együttműködni valakivel, akkor a sors Zsófival hozta össze. Domonkos szerint egy előadóművésznél egy ideig érdemes a menedzserre hallgatni.

Geszti Margit, művészmenedzser 2010-től saját vállalkozását viszi, művészeket és produkciókat menedzsel. Közgázra jelentkezett, de tudta, hogy impresszárió akar lenni, azaz előadóművészek fellépéseit, ügyeit akarja szervezni. Volt, aki őt kérte fel, de van, hogy a menedzser kiszemel valakit, aki lehet egy befutott, ismert személy, de egy kezdő is. Egy másik alfaja, amikor egy adott feladatra menedzsel valakit. Például, ha egy prózai színész énekelni szeretne, akkor ebben a feladatkörben ő foglalkozik ezzel.

Dés László, előadóművész, dzsesszzenész, zeneszerző tévesen azt gondolta, hogy a menedzser majd mindenbe beleszól, és ezt nem akarta, mivel egy szabad embernek érezte magát. 1994-ben találkoztak Margittal. László egy komoly kiadót keresett és Margit teljesen lehengerelte.

 

 

Győrfi Forgács Bea, sajtófőnök, sajtóreferens, PR kommunikációs tanácsadó sajtókapcsolatokat lát el különböző produkciókban. Például feladata az, hogy a premier előtt minél több információ kerüljön ki a nézők felé, amikor nincs premier, akkor a szinten tartás a fontos, természetesen méltó közegben. Édesapja által ismerte meg ezt a világot, mondhatni beleszületett, de sosem protezsálta be őt sehova, viszont szakmai fejlődésében sokat segített. 

Németh Kristóf, színész, színházigazgató azt meséli, hogy 2012-ben elindult a magánszínház, mely a remények éve volt. Minden feladatot ő látott el, mivel a kezdetekben nem volt még annyi munka. A tanács, amit az élete folyamán megjegyzett és megfogadott: nem az a jó vezető, aki maga csinál mindent, hanem az, aki a legjobbakkal tud együtt dolgozni. Beát próbára tette, hogy akarja-e annyira csinálni, amennyire ő. Amikor kiderült, hogy egy a céljuk, nem volt kérdés, hogy működik köztük a szakmai kémia. Nagyon fontos a végtelen őszinteség. A háttérmunka olyan, mint a háznál az alapok. 

Művészmenedzser

Egy fiatal szakmáról beszélünk, amelynek a rendszerváltás óta van létjogosultsága. Mióta nincsenek határok és a művészeink a tengerentúlon is képesek hódítani, szükségük van egy olyan szakemberre, aki egyengeti az útjukat, szervezi a fellépéseiket. Egy nagyon szoros, már-már baráti kapcsolatot építenek ki egymással. Van, amikor a menedzseri feladatokat például egy színházon, egy kiadón belül megoldják. De van az ügynök és az ún. impresszárió, akik, mint személyes segítői az adott tehetségnek. Egyszóval akultúra közvetítésével foglalkoznak. 

Ahogy Sean Covey is mondja: "Az igazi csapatmunka olyan, mint egy nagyszerű zenemű. Szólhat az összes hangszer egyszerre, mégsem versenyeznek egymással. Egyenként különféleképpen hangzanak, különféle dallamokat szólaltatnak meg, különböző időben tartanak szünetet, mégis egy egészként hoznak létre csodálatos hangzást - szinergiát."

 http://ridikulmagazin.hu/musor-a-reflektorfeny-mogott.htm

http://www.mediaklikk.hu/video/ridikul-a-reflektorfeny-mogott/